Egy fiúról..

Az elmúlt tanévben érettségizett nálunk egy fiatalember, Ötvös Dávid. Szeretnénk példaképül állítani őt elétek. A következő néhány bekezdésben édesanyja mesél Dávidnak, a sok-sok éven át tartó küzdelmeikről, hogy milyen rögös út vezetett el az érettségi bizonyítványáig.

david…El sem tudunk számolni az első hónapokkal, nem voltak nappalok, sem éjszakák. Újabb és újabb problémák, újabb orvosi kódok. Három hónaposan nem bírtuk tovább, s úgy döntöttünk, hazaviszünk. Napokig csak néztünk, végre a miénk voltál. Csövek nélkül, gépek nélkül, altatás nélkül. Annyira aprón és törékenyen! Aztán fél évesen már láttuk, hogy beigazolódik: Te más emberke leszel. Jöttek a prognózisok: nem fog ülni sem! Járni? Biztosan nem! Szellemi elmaradás, intézet, mert ott ugye könnyebb. Nem fogadtuk el, mert tudtuk éreztük, hogy Te meg fogod mutatni, hogy Neked nem ezt szánta a sors! Mindent bevetettünk: Dévény torna, nagymozgások beindítása, s két évesen ültél. Úszás és torna, mire három évesen jártál. Mikor bebicegtél a Karolina Úti Klinikára, a nyugdíj előtt álló kedves professzor asszony sírva csapta össze a kezét, s könnyeit potyogtatva mesélte el, hogy Rajtad kívül egy ilyen gyermeke volt, aki tolókocsiból vitorlás versenyzővé nőtte ki magát. Szenzomotoros torna, egyéni gyógytorna, finommotorika fejlesztése, logopédia, gyógylovaglás, gyógyúszás, s Te oviba mentél. Hónapokig álltál a csúszda tetején, mire rájöttél, hogy kell a másik lábadat is áttenni, hogy leülhess és végre Te is lecsúszhass. Talán ez volt az a momentum, melynél tisztán látszódott az akaraterőd. Nem hagytad abba, nem adtad fel, és megcsináltad! Azt a mosolyt az arcodon, melyben benne volt a büszkeség, soha nem feledem.

Nagyot álmodtunk: jó lenne, ha tudnál írni és olvasni. Hónapokig jártunk a megyei szakszolgálathoz újabb és újabb érveket felsorolni, kérni, vitázni, emberi jogokat emlegetve, hogy iskolába engedjenek. Jogorvoslati úton, fellebbezésünket elfogadva, hitetlenkedve, de adtak rá lehetőséget, hogy próba jelleggel megkezdhesd az általános iskolát. Nagyszerű Igazgató Asszonya székesfehérvári Kossuth Lajos Általános Iskolának – Virágné Juditka kisebb könyv méretű dokumentációdat átolvasva azt mondta: kell neki ez a fiú! Jámbor Ildikó lett a tanító nénid, több időt töltöttünk vele, mint a családunkkal. Ketten jártunk iskolába, karácsonyra már az iskolai kollektíva tagja voltam, szinte ott éltünk. Bázisunk lett, onnan rohantunk a napi több órányi és több helyszínen lévő fejlesztésekre, mindezt kisebbik fiúnkkal, Ádámmal koordinálva, aki szinte minden téren átlagon felüli tehetségnek számított: focizott, atletizált, lovagolt, néptáncolt, énekelt.

A k betű és társai viszont nem akartak kanyarodni. Szembesültünk az agyi sérülés minden területre kiterjedő korlátaival. A tízes számkörből azt hittem, soha nem lépünk ki! A vakok és csökkentlátók füzetébe írtál, hihetetlen precizitással, de nagyon lassan. Talán meg kellett volna elégednünk, hiszen írtál, és ismerted a betűket! Talán másodikban, a több hónapnyi toporgás után abba kellett volna hagyni? De mindig jött egy-egy újabb ötlet, egy megtalált terápia: mivel nem kúsztál és másztál, nyolc évesen újra tanították, tanítottam. Jött a regresszió: már nem is beszéltél. Akkor voltunk mélyponton. Aztán egy nap ment a 8+7! Nem tudjuk, hogy történt, de ezt is megcsináltad. A többiek egyre ügyesebbek voltak, felénk nyílt az olló, egyre nagyobb lett a távolság az egészséges gyerekek és közted. De iskolába akartál járni. Minden dolgozatodat megírtad, nagy vonalközzel, időhosszabbítással, és szóban kiegészítve. Felsős lettél, és mi ragyogtunk a büszkeségtől: elértük az álmainkat. Teltek a hónapok és évek, és a hetediket tapostuk. Hogyan tovább?

Újabb harc az IQ tesztek pontjaival, a korlátokkal, a sávokkal, melyből kilógtál. Felmérések, melyek bár kellenek, de az EQ-t nem mérik. Az akaraterőt nem mutatják. Sem a szorgalmat. Hittük továbbra is, amit eddig is hangoztattunk: légy az egészséges gyermekek között a leggyengébb, mint a sérült társak közt a legügyesebb: integrálódni kell! Kell a húzó erő, hogy lásd, mit is akarsz! Ez majd ösztönöz Téged. Egy év keresgélés és bizonytalanság után gimnáziumot kezdtél, hisz a finommotorikád hiánya miatt a szakmunkásképző szóba sem jöhetett. A második év végére viszont úgy gondolta az iskola vezetése, hogy nem szeretne kitenni az érettségi izgalmainak, nem vagy sajnos azon a szinten, melyet meg kellene ütni. Így törtük a fejünket, mit is tehetnénk. A következő év több egyeztetése után biztos volt, hogy velük nem vizsgázhatsz le. Az életünkben is változások következtek, s mi Vácon keresgéltünk új iskolát Neked. A baráti körből sokan a Madách Gimnáziumot ajánlották, mely „igazi jó csapattal működik”. Levelet írtunk, jó hosszút, melyben próbáltuk leírni a sok-sok év fontosabb állomásait, és hogy Fehérvárról egy különleges Fiúval új iskolát keresünk, költözés miatt is. Levélváltás, majd több telefonos megbeszélés után nagy izgalommal mentünk az ismeretlen iskolába, ahol meleg mosollyal fogadott minket Horváth Edit igazgatónő. Nem kerteltünk, nem szépítettünk. Nehezen beszélő-beszédhibás, lassan író, szóban is időhosszabbítással felelő, két gyönyörű, de ügyetlenke kezű, aranyszívű gyermekünk van. Hivatalosan: többszörösen problémás. De már soroltuk is az erényeit. Nyertünk! A következő megbeszélésre már Sándor Ildikó osztályfőnököt is meginvitálták, s mi bizakodva mentünk pont egy éve erre a találkozóra. Ildikó szeme mindent elárult, és én tudtam, hogy jó helyen járunk! Míg mi beszélgettünk, Ő elvarázsolta Ádámot és Dávidot, és már az iskola termeit járva barátkoztak. Mire mindent leegyeztettünk, Dávid azt súgta: „ez az én iskolám, ide szeretnék járni”!

Az első nap kísérhettem csak el, a második napon az új lakhelyről az új iskolába önállóan járt el. Mire vége lett a szeptembernek, a szívünk s a lelkünk megnyugodott: minden nap örömmel ment, és újabb élményekkel jött haza. Nagyszerű osztálytársai lettek: soha, egyetlen szóval sem bántották. Segítették, terelgették, biztatták. Mivel több tantárgyból fel volt mente, így azokon az órákon áthallgathatott más osztályok, más évfolyamok óráira. Nem kellett kérni, papírokat lobogtatni, érvelni, kijárni, minden ment, szinte magától, a legnagyobb csodálatomra. Ti – a Tanáraid és Te! – intéztétek mindezt. Haladtunk. Ennyit még soha nem tanultunk! Hatalmas szakadék volt a két iskola között. Az első egyesek, kettesek, hármasok sokkoltak minket, de a tanáraid máris nyújtották a kezüket, lyukasóráikban, délután, kispadon, tanáriban, de ott álltak melletted. Újra vettétek az anyagot, s megtaláltátok a közös nyelvet. Mindezt oly természetességgel, mely előtt a mai napig csodálattal adózom. Kiváló pedagógusok Ők: Sándor Ildikó, Kardos Tibor, Jakus Attila, Kardos József, Nagy Krisztina. Aztán eljött az érettségire készülés, és minden egyes tétellel órákat foglalkoztatok. Addig nem haladtatok tovább, míg az legalább közepes szinten nem ment. Ildikó! Összeszámolta Ön, ez hány irodalom óra és nyelvtan óra volt Dáviddal? Tele érzelemmel, hisz verset elemezni, mely szerelem, elmúlás, háborúk korszakait meséli, nehéz feladat. Kedves Tibor! Reggelente gyerek nem ment olyan szívesen sehová, mint Dávid a fizika felkészítőre Önhöz! Jakus Tanár Úr! Hatalmas beszélgetések voltak ezek a felkészülések a történelmen túlmutatva! Kedves József! Soha sem tudott nemet mondani egy-egy újabb megakadt számítástechnika feladat befuccsolásánál. Krisztina, Önnel beszélgetni, és nehéz témákat megélni, megbeszélni egy élmény volt, mélyen szántó, őszinte. Önök csodálatos emberek, tele olyan érzelmekkel, értékekkel, melyek emberi nagyságukat mutatták meg mindnyájunknak. Ezt nem lehet papírokon kiírni, megadni, mint egy kiutalt terápiát. Ezt nem lehet tanulni az egyetemen, ezt nem oktatják, ez Önökben volt.

Szeptembertől januárig újabb küzdelem volt a szakhatósággal, mely kimondta a legfájóbbat: középsúlyos értelmi fogyatékos Vagy, s mi napokig sírtunk Veled, aki ezzel most szembesült először szemtől szembe. De a harmadik kör után már ránk hagyták: hát hadd menjen, próbálja meg. Nem megpróbáltad! Te bebizonyítottad! Nem azt, hogy négyesre tudod a fizikát, vagy ötösre a magyart. A fel nem adást, a meg nem állást, az akarást, az el nem fogadom a skatulyákat, korlátokat, melyeket Rád szabtak volna, mondva: kórtörténet, nem fog menni! A csoda a miénk: mindnyájan töltekezünk belőled: mosolyogva haladsz az álmaid felé. Repülsz és csillogsz. Gyönyörű a szíved és a lelked. Tanuljanak belőled a felnőttek: Benneteket – és a sorstársaidat – segíteni és Veletek ezeket a küzdelmeket megélni nekik is lehetőség a csodára: nem szabadna gátolni, lemondani, jogszabályokra hivatkozva egy aktaként tologatni. Meg kell keresni az utat, mert mindnyájan szárnyakkal születtetek!

13509305_1120268988045374_1778960447_o-1Köszönöm kedves Edit, hogy lehetőségünk volt a Madách Gimnáziumba járni, megismerni a „nincs lehetetlen” , a „segítünk örömmel” utat, gratulálok az iskola szellemiségéhez, a kiváló pedagógusokhoz. Jó hírét visszük az alma maternek, mely segítségünkre volt az álmaink megvalósításában.

Hegedüs Szilvia

Ez is érdekelhet ...