“Együtt bármire képesek vagyunk” – kulisszatitkok a Madách napi színdarabról

Gimnáziumunk hagyománya, hogy mindig a 11.A osztály (magyar-történelem és  művészetek tagozatok) tanulói  adják a Madách napi műsor főelőadását. Ki ne ismerné a veronai szerelmesek tragédiáját, akiket a családjaik közti viszály végül a halálba kergetett? Idén Shakespeare: Rómeó és Júlia színdarabja került színpadra. A darab egyes pontjai szakítva a klasszikus felfogásokkal, igyekezett a szerepek egy részét újra értelmezni. Hosszú munkaórák eredményeként, igazán nagyszerű előadást láthattunk. Fogadják szeretettel két szereplő őszinte élménybeszámolóját.

Együtt bármire képesek vagyunk

IMG_2449

Molnár Viktória (Dajka) és Kiss Fanni (Júlia)

Erre tanított meg a 2017-es Madách nap. Arra, hogy nem az számít, hogy mit nem tudsz vagy, hogy mit gondolsz, hogy nem tudsz, mert ha időt és energiát fektetsz bele, akár csillagokat is le tudod hozni az égről. Főleg ha van egy olyan csapatod, mint a 11. A.

Sok arcát láttam már az osztályunknak az évek alatt, sok dolgot éltünk már át együtt, de azt még sosem láttam, hogy valamit ennyire akarjunk. Hogy mit akartunk? Kihozni magunkból a legjobbat, és megmutatni, hogy pár hónap alatt egy olyan darabot tudunk összerakni, ami az első percétől az utolsóig olyan, mint amilyennek lennie kell. Olyan amilyennek a rendező megálmodta.

Most visszagondolva már nem arra emlékszem, hogy mennyit bajlódtam egy-egy monológgal, hogy hány tanórán próbáltam, amiknek az anyagát természetesen a szabadidőmben (ami nem volt) kellett pótolnom, vagy épp, hogy hányszor mondtam azt, hogy feladom, ez nem megy, nem tudom megcsinálni.

Csak arra emlékszem, hogy hány bakin nevettünk együtt, hogy volt, hogy egy jelenetet temérdekszer kellett megismételnünk mire sikerült, de végül mindig sikerült. Hogy hány esti próbán jutottunk el arra a kimerültségi szintre, hogy már csak nyelvet nyújtva és grimaszolva kommunikáltunk. Csak arra emlékszem, hogy minden pillanata kincset ért. Hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy a részese lehettem.

És az előadás…

Ha létezik valóra vált álom, nekem ez az volt. A behúzott függöny mögött látni az eltökéltséget. Hallani, hogy „Gyerekek sikerülni fog, megcsináljuk!”. Együtt átélni a kritikus jeleneteket, amitől, ha nem is mondtuk ki, de tartottunk (én legalább is tartottam). Együtt meghajolni és hallgatni azt, hogy a taps értünk és nekünk szól. Egymás kezét fogva sírva lejönni a színpadról. És végül meghallgatni azt ,hogy a legnagyobb kritikusunk, Lakatos Ádám azt mondja büszke ránk, mert mindent megcsináltunk amit kért. Leírhatatlan érzés. Leírhatatlan élmény.

Kiss Fanni (Júlia) 11. A

 

Tömeghatás

Amikor kilencedikben madáchos diák lettem, izgatottá váltam az akkori 11.A osztály előadása után. Bár még távolinak tűnt, nagyon vártam, hogy egyszer mi is részesei legyünk egy ilyen projektnek. És most? El sem hiszem, hogy már itt tartunk! Színpadra vittük a Rómeó és Júliát.

IMG_2427A főbb szerepek kiosztása után mi, a tömeges szereplők egy kis ideig szintén nem láthattuk, hogy mi folyik a színfalak mögött. Csak azt tudtuk, hogy a többiek nagyon keményen dolgoznak. Egy osztályfőnöki óra alkalmával végre mi is beszállhattunk a munkába. A verekedős jelenettel kezdtünk. Nagyon élveztem, ez volt a kedvencem, mert rengeteget nevettünk azon, hogy milyen nehéz szinkronban és szakszerűen püfölni egymást. Ezután az életképeket megjelenítő bál egy kicsit más hangulatú volt, szép ruhákban, pezsgős poharakkal keltettük életre a Capuletek modern ünnepélyét. A próbák mindig jó hangulatban teltek, az egyetlen feszültséget keltő tényező a rendelkezésünkre álló idő rövidsége volt, azonban mire eljött a nagy nap, mindent elrendeztünk. A Madách nap reggelén a készülődés után Lakatos Ádám tanár úr családi hangulatot teremtett. Körben állva, egymás kezét fogva az öltözőben majdnem elsírtam magam. Örültem, hogy oda tartozom. Kissé remegve, de beálltunk a helyünkre, és egy pillanat alatt vége volt a délelőtti előadásnak. Majd a délutáni pihenés után elérkezett az esti ideje is. Akkor már sokkal felszabadultabbak voltunk. Táncoltunk a függöny mögött, mindenki mosolygott, és mielőtt a második, egyben utolsó előadás gyümölcsét is learattuk, mind összenéztünk, és furcsa volt, hogy többször nem kell verekedni, és többet nem halljuk majd Zoli dalát, Viki dajka poénjait és a többiek monológjait. A színdarabnak vége lett, és nekünk rettentően jól esett a sok pozitív visszajelzés, amit kaptunk, melyek alapján talán emlékezetes marad a 2017-es Madách napi színdarab. Egy biztos. Én sosem fogom elfelejteni. Imádtam minden percét.

Gyura Réka 11. A

 

Ez is érdekelhet ...