Turóczi Levente 10. A osztályos magyar –történelem tagozatos tanulónk bemutatkozik:
„Az Irodalmi Rádióra idén találtam rá az interneten. Ez egy 2002 óta működő kiadó, akik viszonylag sűrűn hirdetnek pályázatokat, a könyvek bemutatását pedig színvonalas rendezvény kíséri.
Először az októberi Selymes neszek című antológiában szerepelt az írásom, és mivel bejutottam az antológiákba, lehetőségem nyílt saját blog létrehozására. Az Irodalmi Rádión kívül írásaim fognak megjelenni a LittleFox és a Marsbook kiadók válogatásaiban.”
Levente legfrissebb sikere, hogy a Tél a hegyekben című novellája bekerült a „Tél ölelésében” c. antológiába. Illetve elküldött még egy novellát, ami ugyan nem került bele a könyvbe, de remélhetőleg minden olvasónak fog tetszeni, mivel lassan itt van Luca napja. A második novella címe: Luca széke.
Tél a hegyekben
Igencsak későn, december elején esett le az első hó a hegy lábánál lévő apró faluban, jelezvén, hogy közeledik a karácsony. A tél csodaszépen köszöntött be ezzel a havazással. Nem kellett neki sok, hamarosan az egész tájat beborította a megannyi apró kristályként csillogó hótakaró. A környék szinte egyik pillanatról a másikra átváltozott. Habár még csak hajnal volt, a szomszéd néni már lapátolta a havat. Szegény hiába lapátolta; a hó akkora pelyhekben, és olyan mennyiségben esett, hogy hamarosan újra olyan volt, mint annakelőtte. Néhány percre úgy tűnt, a havazás alábbhagy, azonban hamarosan ismét szakadt. A hótakaró nemsokára olyan méreteket öltött, hogy szinte ki sem lehetett lépni a házból.
Az iskolában aznap szünetet rendeltek el. A legtöbb gyerek nagyon örült ennek. A téli domboldalakon nagyon sokan gyűltek össze, hogy nagy vasszánkóikat felvonszolják a dombra, majd lecsúszhassanak. A szánkódomb megtelt vidámnál vidámabb kacajokkal, a sok örömmel. A falu utcáin hamarosan hókotrók jelentek meg, akik, ha kis időre is, de megkönnyítették a közlekedést a téli utakon, járdákon. A szomszéd néni újra belekezdett a hólapátolásba. A csapadék hamarosan teljesen befejeződött esni. A gyerekek még mindig vidáman szánkóztak, nem törődve átázott kesztyűikkel és átfagyott kezeikkel. Az iskolai szünetet kihasználva sötétedésig ott voltak. Korán, már fél négykor szürkült, ami természetesen a tél velejárója. A fákon már egyetlen levelet sem lehetett látni, most pedig csodálatosan mutattak, hogy csupasz ágaikat beborította a fehér hó.
Odahaza Martha mindent elmesélt, ami aznap történt vele a domboldalban. A szánkózás minden egyes részletét aprólékosan elmondta. Édesanyja vidáman hallgatta, hogy milyen jól szórakozott aznap. Otthon közben elkészült egy kisebb adag mézeskalács, és egy bögre finom forró csoki, ami, felmelegedésképpen a nagy hideg után nagyon jóleső volt. A karácsony érezhetően közeledett ezen a szép, vidám téli estén, a hegy lábánál, az advent kezdetén…
Luca széke
December 13.-a minden évben elérkezik. Nem történt ez másképp ezernyolcszázhetvenhétben, a télelő havában sem. A legszorgosabb legények már kora reggel a Luca székén dolgoztak. Minden nap egy új fadarabot kell belerakni, hogy a végén a karácsonyi éjféli misén használni lehessen. Vajon mire?
István, vagy ahogyan mindenki nevezte, Pisti a barátaival együtt egy tréfát eszelt ki. Habár valaki minden évben megteszi, ez hatásos tud lenni. Kifaragták a Luca-tököt. Belsejét kiszedték, majd rémisztő arcot vájtak bele. Sötétedéskor gyertyát állítottak bele, és azzal ijesztgették társaikat, akik nagyon megrémültek ezektől a töklámpásoktól.
Az idős Marci bácsi hajnal ötkor kelt fel 1877. december 13-án, Szent Lúcia napján. Ő másra használja ezt a napot. A hagyományok szerinti Luca-széket készíti el. Még sosem készítette, de édesapjától régen már sokat hallott róla. Akkor fogalmazódott meg fejében a gondolat, amikor meghallotta a pletykát, miszerint a faluban boszorkány jár, s az okozza a sok balszerencsét. Elhatározta, hogy kideríti a titkot. Az ülő rész kialakításával kezdte, mely tölgyfából készült. Nem kellett vele túl sokat dolgozni, csak jó alaposan meg kellett csiszolni a faszeletet. Mire a csiszolással végzett, ősz szakállát beterítette a finom por. Nap-mint-nap bővült a szék, amihez az idős ember hét féle fát használt fel. Az időszakban mindig rászánt egy kis időt, s felkelt hajnalok-hajnalán, akár már háromkor is, hogy legyen ideje foglalkozni a székkel. Az utolsó nap egy kis csinosítás, fényezés is belefért az időbe. A széket akár mestermunkának is lehetett volna hívni. Márton úr mezőgazdaságban dolgozott; volt egy búzaföldje a falu határában. A negyedik napon, mikor az öregember éppen dolgozott a sámlin, egy-két hópihe hullott alá az égből. Majd gyengén szitálni kezdett. A legutóbbi havazás nyomai még nem tűntek el, s már jön az újabb. A bácsi örült ennek, mert ez jót tett földjének, hogy az elültetett növények szépen kikeljenek tavasszal. Aznap reggel lement az ivóba, a falu szívébe, hogy találkozzon egy régi barátjával, a nála három évvel vénebb, hetvennegyedik életévét töltő Szűcs Mátyással.
-Adjon Isten, Matyi! Hogy vagytok mostan, ebben a cudar időben? A hó nem jön rosszú’, ámde a hideg jobban megárt az embernek. – Kérdezte az öreg Kovács Márton.
-Jó reggelt, komám! Tényleg hideg van. A fődeknek’ szerintem se árt, de mi nem viseljük jó’. – Kapta a választ.
Ezek után egy hosszabb beszélgetés kezdődött meg ottan, a korcsmában. Hazaérve Marci rátekintett a hokedlire, melyet készített, s elgondolkodott volt, hogy vajon más is csinál-e hasonlót a faluban. Nem tartotta valószínűnek. Ő azonban befejezte.
Karácsonyra, az éjféli misére éppen elkészült vele. Magával hurcolta a széket a templomba. Az utat a falu szép betleheme szegélyezte. Odahaza a felesége óva intette őt, hogy inkább ne menjen, s legalább vigyázzon magára. Ő természetesen nem hallgatott reá és elment. A mise vége felé letette a széket a földre, s óvatosan felállt a tetejére. Ekkor félelem és felismerés hasított belé: a legenda valós! Meglátta a boszorkányt. Egy asszony körül halvány, mindazonáltal valahol fényes izzás kezdődött meg az ördög színében, a vörösben. A nő barátjának, Mátyásnak a felesége volt. Azonnal észrevette, hogy Marci bácsi a Luca székről nézi őt, s el is kezdett sietni felé. Márton felkapta a széket, és (ahogy öreg csontjai bírták) elkezdett szaladni hazafelé. A boszorkány egyre közelebb ért hozzá, ezért a zsebéből gyorsan előtúrta a mákot, amit felesége adott neki, mielőtt útnak indult. Elkezdte maga után szórni: a banya csak úgy tudja követni, ha szemenként felszedi. Ez így is történt, és Kovács úr épségben hazaért. A tájat közben egyre nagyobb fehérség borította, és egyre téliesebb hangulat lett. Odahaza a széket azonnal tűzre dobta, ahogyan azt kell. A házat gyorsan bezárták.
Az emberek ezt a napot gonoszjáró napnak tartották. Hitük szerint ilyenkor köztünk jár a gonosz. Ezért bizonyos védelemmel látták el a házat. Marci bácsi felesége már meg is tette ezt. A kulcslyukba fokhagymát dugott, a kést a bal ajtófélfába vágta, a söprűket pedig keresztbe állítva elrejtette.
-Boldog karácsonyt, én bolond Mártonom… – Mondta férjének, amint bezárta utána az ajtót.
-Meg kell ígérned nekem; több ilyen bolondságot nem csinálsz!